Kivételesen este jöttek az oroszok bombázni. A vasúti síneken túl az országút mellett sétáltunk Margit néniékkel. Szép, holdvilágos este volt és csend mindenütt. Igazi vihar előtti csend, csak a távolból villantak egyet-egyet a tüzérség lövései. Már idelátszik a front, sőt néha hallani is lehet a távoli morgást, az ágyúdörgés hangját.
    Anyuciék Lucyékkal csak később jöttek ki utánunk. Már épp hazafelé indultunk szép kényelmesen sétálva, mikor egyszerre vörösödni kezdtek észak-kelet felől a felhők, mintha görögtüzek égtek volna a levegőben. Rosszat sejtve fordultunk gyorsan visszafelé, mikor távolról repülőgépek moraját hallottuk közeledni. Már akkorra az országút megtelt rohanó, menekülő emberekkel, szekerekkel, autókkal, és a repülőgépek is a város felett voltak. Egyszerre nappali fényesség vett körül bennünket, hullott az égből a sok Sztálin-gyertya. Időnk már nem maradt továbbmenni, egy kis faházikóban bújtunk el egy szőlőben. Alig lapultunk le a földre, már zuhantak is a bombák a magasból. Az első percekben azt hittük, hogy foszforos bombákat dobnak, s az volt az érzésünk, hogy itt a világ vége.
    A gépek állandóan keringtek fölöttünk. Közben ki-kilestem az ajtón, mert nem tudtam megállni, hogy egy-egy pillantást ne vessek arra a félelmetesen szép látványra, amely elénk tárult. Mint egy színes film, olyan hatást tett ránk a Sztálin-gyertyák fénye, amint a sötét hegyekre és a városra hullott. Soha ennél szebbet nem láttam.
    Egész idő alatta Lucyékért aggódtunk, mert Lajoska jobbnak látta, hogy máshová bújjanak. Lassan magunkhoz tértünk az első ijedtségből, a bombázás k. b. 20 percig tartott. Első dolgunk volt Lucyékat megkeresni. Nagy volt az örömünk, mikor otthon épségben megtaláltuk őket.
    Mikor hazafelé jöttünk, több helyen tüzeket láttunk, tehát gyújtóbombákat is dobtak le. Amint lassan közeledtünk a városhoz, láttuk, hogy a mi lakásunk tájékán nagy tűz van. De mikor közelebb értünk, nagy kő esett le a szívünkről, mert nem a mi házunk égett, hanem egy emeletes épület szemben a téren, ahol éppen tiszti gyűlés volt. Egy szegény, szerencsétlen tiszt bent égett az épületben. A kapunk előtt egy német katona karja és fél melle feküdt, a többi része ki tudja, merre repült. Azután egy női kéz is feküdt a túlsó oldalon. A lakók feljöttek az óvóhelyről, és mesélték, hogy milyen borzalmas volt hallgatni a bombázást a pincéből. Ez a nap a borzalmak napja volt. Lassan megnyugodzunk egy kissé, amennyire ilyen borzalmak után lehetséges.
    De a vacsora (sterc* volt), sehogy sem ment le a torkunkon. Egyedül drága kis Mártukánk vacsorázott jó étvággyal, és utána édesen elaludt, mintha mi sem történt volna.
    A megpróbáltatások nem értek véget mára. A nagy zajtól, amit a visszavonuló csapatok okoztak, nem hallottuk az újabb riadó hangját, és a rövid alvásból Anyuci kiáltása ébresztett fel bennünket: „bombáznak”. A pokoli lármára ijedten ugrottunk ki az ágyunkból, szegény gyerekekbe [Margit néni három gyerekébe és Lucyék lányába] nem bírtunk lelket verni, közben pedig egészen a közelünkbe vágott egy bomba. Tehát újra visszajöttek! Alig találtuk meg a holminkat a sötétben, félig felöltözve, a gyerekeket cipelve rohnatunk le az óvóhelyre. Mire leértünk, már zsúfolva volt a pince, mert az utcáról is sokan leszaladtak, köztük sok német katona is. Ezen az éjszakán nem is mentünk fel többet a lakásba. Lajoska kiment az erdőbe aludni, hogy kicsit kipihenhesse magát, mi pedig ágyneműt vittünk le a pincébe, és ott aludtunk néhány órát.

*[Szárazon pirított liszt forró, sós vízzel felöntve, utólag olajjal összedolgozva. Ha volt rá lehetőségük, krumplit is tettek bele.]