A II. világháború hatvannégy évvel ezelőtt véget ért, és azok közül, akik átélték, csak nagyon kevesen élnek már. Az idejük fogy, és egyre kevesebb alkalmuk van elmondani és figyelmeztetni, hogy a szabadság nem olyan magától értetődő dolog, amivel még csak foglalkozni sem érdemes, ami eleve adott és megmásíthatatlan állapot.
    Néhányunknak még élnek a nagyszülei, akik elmesélhetik, hogy hogyan lopták el mindenüket a németek, hogy hogyan menekültek az oroszok elől saját otthonukból az éjszakákat szénaboglyák között töltve és attól rettegve, hogy a hathónapos kisgyerek fel ne sírjon, mert akkor megtalálják őket. Hogy hogyan alázták meg magukat sárral bekenve és elcsúfítva a nők, és hogyan alázták meg az oroszok a méltóságukat, ha a sár sem segített…
    De ki figyelmezteti a következő generációt, ha ők is meghalnak? Hogy saját otthonban lakni, dolgozni és félelem nélkül élni, írni, beszélni, szeretni igenis szabadság, amire vigyázni kell. Nagyanyám a napló megírásakor, 1945-ben huszonhárom éves volt, most nyolcvanhét. Mesél és figyelmeztet. Hogy mit éltek át régen. És hogy mi mit ne éljünk át soha többé. Ez a napló erről szól. Egy akkor huszonhárom éves lány mindennapjairól a háborúban.

Szerző: Dorthea  2009.10.23. 18:08 Szólj hozzá!

Címkék: bevezetés

A bejegyzés trackback címe:

https://haboruslanynaplo.blog.hu/api/trackback/id/tr951470242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása