Hajnal felé összepakoltuk a holminkat, hogy elinduljunk innen „kifelé”. Apuka 3-4-szer is volt Béla bácsinál két lovat és egy kocsit kikönyörögni, míg végre sikerült. Sírtam örömömben, mikor megláttam Apukát a kocsival jönni. Itt van végre a szabadulás ebből a pokolból! Mégsem hagy el a Jóisten bennünket.
    K. b. 11 órára készen lettünk a felrakodással. Amit nem tudtunk magunkkal vinni (a stafírungom is) bezártuk két nagy ládába, és a pincébe tettük. Azután elbúcsúztunk a házbeliektől és a lakásunktól, amit talán soha nem látunk többé viszont, majd elindultunk.
    A szomszédból egy asszony is velünk jött – Manyi – a tizenhárom éves lányával, Ibivel. A kocsit részben Pista bácsi, részben Lajoska hajtotta, mi pedig a kocsi mellett gyalogoltunk. Amerre mentünk, mindenütt a pusztulás képe tárult elénk: üszkös falak, kiégett házak, autóroncsok, döglött állatok, romok és bombatölcsérek. A tegnap esti és éjjeli támadás nyomai.
A pócsi dombon nehezen húzták fel a lovak a megrakott kocsit, pedig újra kisriadó volt a városban, és idegesek voltunk, hogy esetleg itt ér bennünket a bombázás az állomás közelében.
    Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, mikor már a városon kívül, az erdő mellett jártunk. Mielőtt Harkát (az első állomáshelynek szánt községet) elértük, már jöttek is a bombázók nyugat felől, és repültek Sopron felé.
    Szegény soproniak most izgulhatnak megint. A gépek félelmes zúgása az erdőbe kergetett minket. Végre lassan elértük Harkát. Abban állapodtunk meg, hogy a mai éjszakát itt töltjük, és sütünk kenyeret is a további útra, mert már napok óta nem sütöttek a pékek, és egy falat kenyér nélkül indultunk el. Harkán kaptunk egy pár liter tejet, így szegény Mártukának és a többi gyereknek jutott végre tej.
A falu majdnem teljesen lakatlan volt, mert a német lakosság már régebben elmenekült az oroszok elől, így „kiigényeltünk” egy lakást, és elhelyezkedtünk benne. Az országúton állandóan vonultak vissza a németek a front elől, egy-egy alakulat hosszabb pihenőt tartott Harkán, akik hozzánk is bejöttek a konyhára, s velünk együtt sütöttek-főztek. Kínáltak bennünket tojáslikőrrel és savanyúcukorral. (Évek óta nem láttunk ilyesmit.)
    Volt ott két magyar katona is, az egyik Mihály, egy szlovákiai magyar fiú, a másik Feri, soproni susztersegéd, egy jópofa gyerek. Hátrahagyták őket védőárkot ásni, és úgy látszik, „hátvédeknek”. Feri lett a mi élelembeszerzőnk. Egyszer egy leölt csirkét hozott, hogy süssük meg, később még egy nyulat is szerzett valahol. Egész nap kutatott élelmiszer után, és mikor visszajött egy-egy ilyen felfedezőútról, mindig megrakodva érkezett. A szomszéd ház padlásán – szintén lakatlan volt – nagymennyiségű lisztet talált, meg is kezdte a szállítást lefele.
    Pista bácsi közben talált egy bödön zsírt, így egész jól el voltunk látva. Estére azután finom, zsíros pogácsát sütöttünk, a csirkét pedig elkészítettük paprikásnak. Volt még marhahúsunk is, amit Sopronban kaptunk a húsvéti ünnepekre. Margit néni, Manyi és én voltunk a szakácsnők, Anyuci és Lucy Mártukával voltak elfoglalva, és a poggyászainkra vigyáztak. Míg főztünk, a konyhában ki-be jártak a magyar és német katonák, és bennünket szórakoztattak. Így egészen jól éreztük volna magunkat, ha nem fenyeget a sötét jövő. Feri még egy nagyszerű felfedezést tett: a pincében talált egy nagy hordó bort, így étellel-itallal el voltunk látva. Holnap lesz a névnapom, ilyen szomorú körülmények között még nem tartottuk meg soha.

    Kivételesen este jöttek az oroszok bombázni. A vasúti síneken túl az országút mellett sétáltunk Margit néniékkel. Szép, holdvilágos este volt és csend mindenütt. Igazi vihar előtti csend, csak a távolból villantak egyet-egyet a tüzérség lövései. Már idelátszik a front, sőt néha hallani is lehet a távoli morgást, az ágyúdörgés hangját.
    Anyuciék Lucyékkal csak később jöttek ki utánunk. Már épp hazafelé indultunk szép kényelmesen sétálva, mikor egyszerre vörösödni kezdtek észak-kelet felől a felhők, mintha görögtüzek égtek volna a levegőben. Rosszat sejtve fordultunk gyorsan visszafelé, mikor távolról repülőgépek moraját hallottuk közeledni. Már akkorra az országút megtelt rohanó, menekülő emberekkel, szekerekkel, autókkal, és a repülőgépek is a város felett voltak. Egyszerre nappali fényesség vett körül bennünket, hullott az égből a sok Sztálin-gyertya. Időnk már nem maradt továbbmenni, egy kis faházikóban bújtunk el egy szőlőben. Alig lapultunk le a földre, már zuhantak is a bombák a magasból. Az első percekben azt hittük, hogy foszforos bombákat dobnak, s az volt az érzésünk, hogy itt a világ vége.
    A gépek állandóan keringtek fölöttünk. Közben ki-kilestem az ajtón, mert nem tudtam megállni, hogy egy-egy pillantást ne vessek arra a félelmetesen szép látványra, amely elénk tárult. Mint egy színes film, olyan hatást tett ránk a Sztálin-gyertyák fénye, amint a sötét hegyekre és a városra hullott. Soha ennél szebbet nem láttam.
    Egész idő alatta Lucyékért aggódtunk, mert Lajoska jobbnak látta, hogy máshová bújjanak. Lassan magunkhoz tértünk az első ijedtségből, a bombázás k. b. 20 percig tartott. Első dolgunk volt Lucyékat megkeresni. Nagy volt az örömünk, mikor otthon épségben megtaláltuk őket.
    Mikor hazafelé jöttünk, több helyen tüzeket láttunk, tehát gyújtóbombákat is dobtak le. Amint lassan közeledtünk a városhoz, láttuk, hogy a mi lakásunk tájékán nagy tűz van. De mikor közelebb értünk, nagy kő esett le a szívünkről, mert nem a mi házunk égett, hanem egy emeletes épület szemben a téren, ahol éppen tiszti gyűlés volt. Egy szegény, szerencsétlen tiszt bent égett az épületben. A kapunk előtt egy német katona karja és fél melle feküdt, a többi része ki tudja, merre repült. Azután egy női kéz is feküdt a túlsó oldalon. A lakók feljöttek az óvóhelyről, és mesélték, hogy milyen borzalmas volt hallgatni a bombázást a pincéből. Ez a nap a borzalmak napja volt. Lassan megnyugodzunk egy kissé, amennyire ilyen borzalmak után lehetséges.
    De a vacsora (sterc* volt), sehogy sem ment le a torkunkon. Egyedül drága kis Mártukánk vacsorázott jó étvággyal, és utána édesen elaludt, mintha mi sem történt volna.
    A megpróbáltatások nem értek véget mára. A nagy zajtól, amit a visszavonuló csapatok okoztak, nem hallottuk az újabb riadó hangját, és a rövid alvásból Anyuci kiáltása ébresztett fel bennünket: „bombáznak”. A pokoli lármára ijedten ugrottunk ki az ágyunkból, szegény gyerekekbe [Margit néni három gyerekébe és Lucyék lányába] nem bírtunk lelket verni, közben pedig egészen a közelünkbe vágott egy bomba. Tehát újra visszajöttek! Alig találtuk meg a holminkat a sötétben, félig felöltözve, a gyerekeket cipelve rohnatunk le az óvóhelyre. Mire leértünk, már zsúfolva volt a pince, mert az utcáról is sokan leszaladtak, köztük sok német katona is. Ezen az éjszakán nem is mentünk fel többet a lakásba. Lajoska kiment az erdőbe aludni, hogy kicsit kipihenhesse magát, mi pedig ágyneműt vittünk le a pincébe, és ott aludtunk néhány órát.

*[Szárazon pirított liszt forró, sós vízzel felöntve, utólag olajjal összedolgozva. Ha volt rá lehetőségük, krumplit is tettek bele.]

    Beszereztük a határátlépési engedélyeket, lázas csomagolás folyik órák óta. Megpróbáljuk menteni, amit lehet. Margit néniék varrják már a hátizsákokat, mindenki ideges, harapós hangulatban van, én viszont nem tudok semmit tenni, csak a szemem dagadt már a sok sírástól. Egyedül Mártuka gyanútlan, ártatlan csacsogása nyújt némi vigaszt.
Héjja Péter ma eljött búcsúzni tőlünk, de egyikünk sem talált vigasztaló szavakat. Szegény fiú tanácstalan, nem tudja, mit tegyen, maradjon vagy menjen [disszidálni akart].
    Azt hiszem, ez volt nálam a krízis napja, s kezdtem valahogy belenyugodni már, hogy mennünk kell. Most már úgyis hiába, szembe kell néznünk életünk legnehezebb napjaival. A Jóisten talán nem fog elhagyni bennünket.

    Ma is mint rendesen, kint töltöttük a riadós órákat a szabadban. Pista bácsi, ki tud oroszul [orosz fogságban volt], beszélt ma egy ukrán asszonnyal, aki az oroszok elől útban van Németország felé. Tőle tudtuk meg, hogy az oroszok már Csornáig jutottak. Leírhatatlan kétségbeesés vett erőt mindnyájunkon. Már a Jóisten is elhagy bennünket? Mi lesz még ezután? Egész nap vonul a menekülők vég nélküli sora. Ki kocsin vagy kerékpáron, de sokan csak gyalog indulnak neki a bizonytalanságnak. Nekünk is kell valamit tennünk, nincs időnk a gondolkodásra. Pista bácsi a legfejvesztettebb közülünk.

    Minden nap az óvóhelyen ülünk órák hosszat. Hónapok óta tart ez az állapot, egészen belefásultunk. Régen letettünk már arról, hogy bármi programot is csináljunk, úgyis hiába. A riadó keresztülhúz minden tervet. Március 4-e óta azonban valamennyire megváltozott a helyzet, ekkor éltük át Sopron második nagy bombázását. Nagyon sokan elpusztultak az óvóhelyeken: az egyik közeli házpincéje beomlott, 68-an haltak meg. Azóta nincs az a hatalom, ami az óvóhelyen tudna bennünket tartani. Minden reggel - ha riadó van, ha nincs - kivonulunk mind a 11-en a szabadba, mert így megszaporodott a család, mióta Margit néniék és Lucyék is hozzánk menekültek. Leginkább Kópházára gyalogolunk ki, ha idejében el tudunk indulni, ha pedig nincs már időnk, akkor a Turnhardt szappangyár pajtájában vagy kint, a szalmakazlakban bújunk meg, miközben egyik bombázó kötelék a másik után húz el felettünk nehéz, félelmetes morgással. Aggódva figyeljük, vajon nem Sopron kerül-e megint sorra. De azután megnyugodva látjuk, hogy elvonulnak a Károly-magaslat vagy a Fertő felett Németország felé.
    10-20 perc múlva már hallatszik is a távoli bombázás. Még a föld is remeg alattunk hosszú percekig. Mit tehetünk ilyenkor egyebet, mint imádkozunk a sok ártatlan áldozatért, akik most élik át életük legnehezebb, talán utolsó perceit.
    Így múlik el egyik nap a másik után, azt hiszem, ennél rosszabb már nem is lehet. (Pedig csak ezután jöttek az igazi megpróbáltatások.) Rossz hírek jönnek a harcterekről, nem lehet az oroszokat megállítani. A rádió sem mond igazat, bizonyítja a németek nagy visszavonulása, amely már napok óta pánikszerűen tart. Éjjel-nappal dübörögnek a tankok, autók, motorok, vontatják a nehéz ágyúkat. Miért van mindez, ha csapataink „keményen tartják a vonalat”, mint a rádió naponta bemondja? Vagy ez csak egy újabb „tervszerű visszavonulás”? De azért még mindig bízunk, mert hátha ezeket a csapatokat újak fogják felváltani…
    Elképzelhetetlen, hogy idáig engedjék az ellenséget, hiszen az már úgyis a világ végét jelentené. A rádió már annyit bevallott, hogy a szovjet csapatok Veszprémtől északra előrenyomultak. Tehát ez azt jelenti, hogy pár nap múlva itt lehetnek, hacsak valami csoda nem történik.

„A szó elszáll, az írás örök. Írjuk meg a múltat a jövőnek!”

    Még élénken előttem van 1945 tavaszának minden napja, talán órája is. Leírtam az élményeimet, hogy sose felejtsem el őket, és azok is elolvashassák, akik nem élték át ezeket a megpróbáltatással teli napokat.
 

Anyuci: az elbeszélő anyja
Apuka: az elbeszélő apja
Lucy: az elbeszélő nővére
Lajoska: Lucy férje
Margit néni: Anyuci testvére
Pista bácsi: Margit néni férje
Mártuka: Lucy féléves kislánya
Héjja Péter: az elbeszélő udvarlója

    A II. világháború hatvannégy évvel ezelőtt véget ért, és azok közül, akik átélték, csak nagyon kevesen élnek már. Az idejük fogy, és egyre kevesebb alkalmuk van elmondani és figyelmeztetni, hogy a szabadság nem olyan magától értetődő dolog, amivel még csak foglalkozni sem érdemes, ami eleve adott és megmásíthatatlan állapot.
    Néhányunknak még élnek a nagyszülei, akik elmesélhetik, hogy hogyan lopták el mindenüket a németek, hogy hogyan menekültek az oroszok elől saját otthonukból az éjszakákat szénaboglyák között töltve és attól rettegve, hogy a hathónapos kisgyerek fel ne sírjon, mert akkor megtalálják őket. Hogy hogyan alázták meg magukat sárral bekenve és elcsúfítva a nők, és hogyan alázták meg az oroszok a méltóságukat, ha a sár sem segített…
    De ki figyelmezteti a következő generációt, ha ők is meghalnak? Hogy saját otthonban lakni, dolgozni és félelem nélkül élni, írni, beszélni, szeretni igenis szabadság, amire vigyázni kell. Nagyanyám a napló megírásakor, 1945-ben huszonhárom éves volt, most nyolcvanhét. Mesél és figyelmeztet. Hogy mit éltek át régen. És hogy mi mit ne éljünk át soha többé. Ez a napló erről szól. Egy akkor huszonhárom éves lány mindennapjairól a háborúban.