Hajnal felé összepakoltuk a holminkat, hogy elinduljunk innen „kifelé”. Apuka 3-4-szer is volt Béla bácsinál két lovat és egy kocsit kikönyörögni, míg végre sikerült. Sírtam örömömben, mikor megláttam Apukát a kocsival jönni. Itt van végre a szabadulás ebből a pokolból! Mégsem hagy el a Jóisten bennünket.
    K. b. 11 órára készen lettünk a felrakodással. Amit nem tudtunk magunkkal vinni (a stafírungom is) bezártuk két nagy ládába, és a pincébe tettük. Azután elbúcsúztunk a házbeliektől és a lakásunktól, amit talán soha nem látunk többé viszont, majd elindultunk.
    A szomszédból egy asszony is velünk jött – Manyi – a tizenhárom éves lányával, Ibivel. A kocsit részben Pista bácsi, részben Lajoska hajtotta, mi pedig a kocsi mellett gyalogoltunk. Amerre mentünk, mindenütt a pusztulás képe tárult elénk: üszkös falak, kiégett házak, autóroncsok, döglött állatok, romok és bombatölcsérek. A tegnap esti és éjjeli támadás nyomai.
A pócsi dombon nehezen húzták fel a lovak a megrakott kocsit, pedig újra kisriadó volt a városban, és idegesek voltunk, hogy esetleg itt ér bennünket a bombázás az állomás közelében.
    Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, mikor már a városon kívül, az erdő mellett jártunk. Mielőtt Harkát (az első állomáshelynek szánt községet) elértük, már jöttek is a bombázók nyugat felől, és repültek Sopron felé.
    Szegény soproniak most izgulhatnak megint. A gépek félelmes zúgása az erdőbe kergetett minket. Végre lassan elértük Harkát. Abban állapodtunk meg, hogy a mai éjszakát itt töltjük, és sütünk kenyeret is a további útra, mert már napok óta nem sütöttek a pékek, és egy falat kenyér nélkül indultunk el. Harkán kaptunk egy pár liter tejet, így szegény Mártukának és a többi gyereknek jutott végre tej.
A falu majdnem teljesen lakatlan volt, mert a német lakosság már régebben elmenekült az oroszok elől, így „kiigényeltünk” egy lakást, és elhelyezkedtünk benne. Az országúton állandóan vonultak vissza a németek a front elől, egy-egy alakulat hosszabb pihenőt tartott Harkán, akik hozzánk is bejöttek a konyhára, s velünk együtt sütöttek-főztek. Kínáltak bennünket tojáslikőrrel és savanyúcukorral. (Évek óta nem láttunk ilyesmit.)
    Volt ott két magyar katona is, az egyik Mihály, egy szlovákiai magyar fiú, a másik Feri, soproni susztersegéd, egy jópofa gyerek. Hátrahagyták őket védőárkot ásni, és úgy látszik, „hátvédeknek”. Feri lett a mi élelembeszerzőnk. Egyszer egy leölt csirkét hozott, hogy süssük meg, később még egy nyulat is szerzett valahol. Egész nap kutatott élelmiszer után, és mikor visszajött egy-egy ilyen felfedezőútról, mindig megrakodva érkezett. A szomszéd ház padlásán – szintén lakatlan volt – nagymennyiségű lisztet talált, meg is kezdte a szállítást lefele.
    Pista bácsi közben talált egy bödön zsírt, így egész jól el voltunk látva. Estére azután finom, zsíros pogácsát sütöttünk, a csirkét pedig elkészítettük paprikásnak. Volt még marhahúsunk is, amit Sopronban kaptunk a húsvéti ünnepekre. Margit néni, Manyi és én voltunk a szakácsnők, Anyuci és Lucy Mártukával voltak elfoglalva, és a poggyászainkra vigyáztak. Míg főztünk, a konyhában ki-be jártak a magyar és német katonák, és bennünket szórakoztattak. Így egészen jól éreztük volna magunkat, ha nem fenyeget a sötét jövő. Feri még egy nagyszerű felfedezést tett: a pincében talált egy nagy hordó bort, így étellel-itallal el voltunk látva. Holnap lesz a névnapom, ilyen szomorú körülmények között még nem tartottuk meg soha.